2004. október - IV. évfolyam 32. szám

 

Khaled A. László

Beteg a világ?

 

Talán. Ahol többek között éhezõk és szomjazók küzdenek még mindig azért, hogy hiányaikban megelégítést kapjanak, az talán nem nevezhetõ egészséges világnak. Egészség. Nagyszerû szó. Általában azt az állapotot fejezi ki, amelyben nincsen diszfunkció, minden testrész jól mûködik, minden a legnagyobb rendben, "egészben" van. Ez az  "egész-ség". A dolog másik, ritkábban hangoztatott oldala, hogy egy-egy emberélet során ebben a biológiai egész-állapotban valójában sejtek születésének, öregedésének és halálának billiárdnyi, gyors és gyakorlatilag megállíthatatlan folyamata zajlik le. Úgy tûnik, mintha ez az "egész-ség" nem is létezne. Mintha helyén valóbb lenne  inkább "rész" szerint valóságról, végességrõl beszélni. Nem mintha túlságosan vígasztaló lenne, de az emberi test környezetét alkotó világot ugyancsak a végesség kategóriája határozza meg. Mintha az "egész-ségtelenség", a részekre, darabokra hullás, egyetemes jellemzõje lenne a világnak. Pál apostol kifejezésével élve: itt mintha egy kicsit minden "homályos" lenne. Mert nem csak az homályos, ahogy látok, hanem az is, ami a szemem elõtt van. Itt semmi sem elég tiszta, semmi sem elég fényes. A biblia elsõ oldalainak beszámolója szerint a "fényesség állapotát", a tisztaságot, a végtelenséget, az "egész-séget" elveszítettük.

 

Mit tegyünk hát? Mit kell tennem ha ez így van, ha igaz? Merre induljak, ha beteg a világ? Én úgy gondolom, hogy gyógyítók kellenek. Emberekre van szükségünk, akik úgy látják, hogy a Földet, és, ami rajta körbevesz bennünket egy szeretõ Istentõl kaptuk ajándékba, tehát felelõsséggel tartozunk érte. Emberekre van szükségünk, akik látják az Embert, mint életet, gyógyítókra, akik az életben látják, hogy egyszeri és megismételhetetlen, isteni ajándék. És végül emberekre van szükségünk, akik az Emberben lelket látnak, akit Istenben kapott feladatunk gondozni és vezetni. Összegzésképpen azt mondhatnám: emberekre van szükségünk, akik hisznek az Isten jó tervében, Jézus szeretetében, és a Szentlélek jelenvaló munkájában. A harmadik típusnak gyûjtõcsoportnak kell lennie. Itt egyaránt "klubtag" lehet erdõmérnök, mezõgazdasági szakmunkás, tûzoltó, vadakat terelõ juhász, tanár, könyvtáros, bútorasztalos, orvos, pszichológus, lelkész és a többiek. Mindenki kolléga. Mindnyájan észrevehetik a lelkibeteget. A betegséget, amely  nem testi hiányosságból, nem testi sérülésbõl fakad, és mégis megterheltséget, õrlõdést eredményezhet. Lelkimunkás bárkibõl lehet, sõt - megkockáztatom - bizonyos értelemben már most is mindenki az. Ne feledjük: "Kapunk, veszünk, s tovább adunk. Tudatosan, tudattalan, mindig, mindenütt."

 

Mint "munkatársakkal" befejezésül hadd osszam meg olvasmányélményem arról, mit is jelent pontosan lelket gondozni, és lelket vezetni. Margareth Dougherty irgalmas nõvér szerint a lelkigondozói kapcsolatnak négy szintje lehet: a jelenlét, a meghallgatás, az értelemkeresés és az ima. A sorrend egyben bejárható utat is jelent, melyet talán nem minden esetben lehet megtenni. Lényeges azonban, hogy a tulajdonképpeni lelkivezetésnek az utolsó szint nevezhetõ. A lelkigondozás alapvetõen támogató jelenlét, vagy segítség, amely kivezet a válságból, ám ennek során nem mindig válik nyilvánvalóvá a gondozott számára a lelkigondozó Istennel fenntartott kapcsolata. A lelkivezetõi kapcsolat azonban kezdettõl fogva a hiten alapul, továbbvezet Isten útján Isten felé, s az a sajátos célja, hogy az egyént Istenhez fûzõdõ személyes kapcsolatában, hitének növekedésében közvetlenül segítse. (Ld. bõvebben: Debrecenyi - Nemes - Szarka: Lelkigondozás - lelkivezetés. Embertárs 2004./2.)