MIX EMLÉKSZÁM - a Metodista Ifjúsági Közösségek Szövetségének havilapja

Budapest, 1905 - 2005

  

  

Khaled A. László

Otthon Terézvárosban - 100 éves a budapesti metodista misszió

Kovács Zsuzsanna

"Példaképek voltak..." - Riport Kovács Elemérné Mártával  

Csernák Zsófia

Budapest, Felsőerdősor utca 5. - bérház-szociográfia (1998)

Khaled A. László

A kiteljesedés évei - Budapest, 1905-1911

Lakatos Judit

Egy évszázad a budapesti gyülekezetben

Mellékletek

  

  

Khaled A. László

Otthon Terézvárosban - 100 éves a budapesti metodista misszió

 

Fontos évfordulót ünnepelhet idén egyházunk: 100 éve történt, hogy egy 30 éves drezdai metodista lelkésznek elég nagy hite volt ahhoz, hogy bizakodással tekintve a jövő felé a magyar fővárosban egyedül lásson neki a metodista misszió megalapításához. Otto Melle 1905-ben még csak alig öt éve tartózkodik hazánkban. A nyelvet nem beszéli, a várost tulajdonképpen nem ismeri, annak mindezidáig csak átutazó vendége. Mégsem mondhatjuk rá, hogy idegen, hiszen a sokszínű magyar kultúra már nem ismeretlen előtte. A dél-magyarországi Bácska soknemzetiségű, többvallású, szolgabírók és jegyzők által sokszor önkényesen irányított, egyszerű, nem túl gazdag, mezőgazdasági jellegű településein a különböző konfliktusokon keresztül eddigre volt ideje mélyebben is megismerkedni azzal az összetett fogalommal, amit egyszerűen csak úgy hívunk: magyar kultúra. Persze nem kétséges, hogy a századfordulós Budapest multikulturalitása egy korabeli kisváros sokszínűségével csak nagyon korlátozottan vethető össze. Ez a kor jelenti azt az időszakot, amelyben a magyar főváros Európa legdinamikusabban fejlődő négyzetkilométereivel egyenlő. Budapest pezseg. A kontinensen, 1896-ban, először itt adnak át földalatti vasutat; az építkezések fénykora ez, amikor a Duna menti "metropolisz" tulajdonképpen elnyeri mai arculatát (pl. 1904-ben adják át az Országház épületét); a népesség ugrásszerűen nő: a kiegyezés után 30 év alatt megháromszorozódik, és eléri az egymilliót; a szellemi életben pedig ekkor válik elvitathatatlanná elsősége:  gyakorlatilag, ami számít, az majdnem biztosan itt történik (egy példa a sok közül a Nyugat indulása 1908-ban). Az 1905-ös budapesti kezdeteknek ezek azonban csak a külső tényezői. A belső tényezőket azok a nehézségek képezik, amelyek a misszió megindításakor közvetlenül jelentkeznek. Röviden és tömören itt egészen egyszerűen arról van szó, hogy az 1905. augusztus 4-én megérkező "lelkész-misszionárius" nem rendelkezik azzal a "helyzeti energiával", amellyel 1900. december 7-én a bácskai Szenttamáson igen, konkrétan tehát a vasútállomáson itt most senki nem várja, nem készülnek érkezésére, nem is tudnak róla, a házába senki nem fogadja be, magyarul tehát: senki sem kíváncsi rá. Látszólag. November 16-án ugyanis az Erzsébet körút 48. szám alatt a fővárosban mégis megtartásra kerül az első metodista bibliaóra, bebizonyítva ezzel azt, hogy az a bizonyos "helyzeti energia", azaz a lakásokban a "szabad szoba", a szívekben az "üres hely", vagyis a metodista lelkiszolgálat iránti igény - ha olykor láthatatlanul is - mégiscsak létezik.

 

Ahelyett azonban, hogy itt most megpróbáljuk összefoglalni azt, miként kerül a metodista egyház otthona mai "otthonába", az Erzsébetvárosból Terézvárosba, 1912-ben a Rottenbiller utca 35-be, majd 1916-ban a Felsőerdősor utca 5-be, s ott hogyan bontakozik ki munkája, illetve mint alakul története "zivataros" huszadik századunk során, talán érdekesebb lehet felderítenünk azokat a tendenciákat, amelyek egyházunkat jellemezték akkor, s jellemzik most. (Mellesleg az elkövetkező oldalak írásai amúgyis kifejezetten történeti szempontok szerint íródtak!) A következőkben tehát arra teszek kísérletet, hogy a 100 évvel ezelőtt tevékenykedő Püspöki Metodista Egyház, és a mai, 2005-ben működő Magyarországi Metodista Egyház munkáját összevetve megfogalmazzam azokat az alapvető azonosságokat, és különbségeket, amelyek a két évszám között eltelt időben mutatkoznak. Az összehasonlítást, amelynek kiindulópontját szorosan kötöm Otto Melle 1905-ös budapesti misszióindításához, három szempont szerint végzem el: (1) etnikai meghatározottság, (2) missziós gondolkodás, (3) egyházvezetési felfogás.

 

1. Etnikai meghatározottság. A 100 évvel korábbi helyzetet vizsgálva, a legegyértelműbb kijelentéseket, és következtetéseket ezen a területen tehetjük meg. Bár a dualizmus korában a metodista egyház etnikai összetételét egyelőre pontosan nem ismerjük - véleményem szerint az egyik legizgalmasabb kutatási irány lehetne ennek a kérdésnek a tisztázása - az alapvonalak mégis egyre világosabban látszanak. Ezek alapján pedig a legvégsőkig leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a metodista egyház etnikai  összetétele 100 év alatt gyökeresen megváltozott, amennyiben egy meghatározó mértékben "német egyházból" egy meghatározó mértékben "magyar egyház" jött létre. Ezen a  helyen most nincs helyünk eme átalakulás történetének alaposabb bemutatására, és annak részletesebb kifejtésére sem, hogy a magyarországi metodizmus nemzetiségi összetételét pontosan miként határozták/határozzák meg olyan népcsoportok, mint a szlovák, a zsidó, és a cigány. A 100 évvel ezelőtti nemzetiségi viszonyok kapcsán itt most csak egyet kívánok megjegyezni. Bár kétségtelen tény, hogy az 1905-ben érkező Otto Melle német volt, és - egyelőre - csak németül beszélt (tehát az általa tartott november 16-i bibliaóra, valamint a 21-i istentisztelet német nyelven hangzott el), s hogy a magyarországi metodista lelkipásztorok az 1898-as kezdetektől egészen 1907-ig kizárólag német anyanyelvűek voltak, mégsem engedhető meg az az általánosító, és talán némelyekben még mindig élő téves elképzelés, amely szerint a metodista egyház Magyarországon az I. világháború végéig ténylegesen egy német nyelvű közösséget jelentett, és csak földrajzi vonatkozásban számított magyarnak. Forrásaink tükrében kijelenthetjük, hogy pontosabban fogalmazunk akkor, ha azt mondjuk: 1905-ben a magyarországi metodizmus nem teljes, hanem meghatározó mértékben számított németnek. A magyar etnikai elem ugyanis egyértelműen jelen volt. Ennek példázására hadd említsem meg azt a tényt, hogy a bácskai Szenttamáson 1903 telén magyar ifjúsági csoport alakul, amelynek vezetőjét 1903 nyarán veszik fel az egyház próbatagjának. A vezető, a magyarországi metodizmus történetének egyik legmeghatározóbb alakja, Jakob János, aki még ebben az évben jelentkezik az egyházban lelkészi szolgálatra. Teológiai tanulmányait 1904-ben kezdi meg a Majna-Frankfurti Lelkészképző Szemináriumban, egyházunk első teológusaként. (Mellesleg szólva, amikor Melle 1905 augusztusában a Bácskából Budapestre érkezik útitársa éppen Jakob János, aki tanulmányait folytatandó tart Németország felé.)

 

A 2005-ös nemzetiségi összetételt vizsgálva a "magyar egyház" megfogalmazást ugyancsak a meghatározó mértékben jelzővel együtt tarthatjuk elfogadhatónak. Ebben az esetben a közösség etnikai rétegzettsége elsősorban az önmagát cigánynak valló egyháztagoknak, illetve látogatóknak köszönhető. Ebben a vonatkozásban kell kiemelnünk - mindenekelőtt - Miskolc körzetben Alsózsolcát, valamint további példákként Dombóvár körzetben Kisvaszart, Kaposvár körzetben Kürtöspusztát. Befejezésül meg kell jegyeznünk, hogy bár a német etnikai elem a 100 évvel ezelőtti súlyát az egyházban gyakorlatilag teljesen elvesztette, a 2005-ben működő Magyarországi Metodista Egyház tulajdonképpen németes jellegű maradt. Bár az okok egymástól nehezen elválaszthatóak, azokat alapvetően egyházszervezeti, földrajzi és kulturális szinten határozhatjuk meg. Ami a szervezetet illeti: püspökünk, illetve a Közép- és Dél-európai Centrálkonferenciánk székhelye Svájc. A német nyelvterület felé való orientálódást jelentősen befolyásolja kedvező földrajzi fekvésünk is. Külföldi kapcsolatainknak a közelségből fakadó németes jellege tagadhatatlan: az évi konferenciai, testvérgyülekezeti, illetve egyéb konferenciai szintű "összefonódásokról" (pl. a különböző ifjúsági alkalmakról) oldalakat lehetne teleírni. Végezetül nem elhanyagolható szempont kulturális meghatározottságunk sem, amelynek ismeretében a svájci-osztrák-német kapcsolódást gyakorlatilag hagyományként is értelmezhetjük.

 

2. MISSZIÓS GONDOLKODÁS. Ezen szempont vizsgálatakor érkezett el az ideje annak, hogy a centenárium kapcsán egy esetleges félreértésre hívjuk fel a figyelmet. A budapesti metodista misszió története nem a kezdete miatt érdemel kiemelt figyelmet - mint azt talán elsőre gondolnánk. Ebben a történetben nem a missziókezdés, és nem Otto Melle a rendkívüli - akinek meghatározó szerepe persze vitán felül áll -, hanem az eltelt idő, a 100 év, tehát a folyamatos fennmaradás. Ami 1905-öt illeti: a metodista egyház missziós felfogásában ekkor egyáltalán nem számít kuriózumnak az, hogy a lelkész idegen helyen, meghívás nélkül kezdjen lelki szolgálatot. A dualizmus korában példaként hadd említsem így meg Robert Möller 1897-es pozsonyi missziós kísérletét, Otto Melle 1902-es szerémségi és újvidéki útjait, amelyek valószínűleg ugyancsak egyéni kezdeményezések, illetve Martin Funk 1910-es erdélyi missziós körútját.

 

2005-ben ezen a ponton jelentős különbségként jegyezhetjük fel, hogy az egyház lelkészei ilyen módon jellemzően nem kezdenek missziót. Ennek hátterében egyfelől minden bizonnyal az anyagi és humán erőforrások elégtelenségét (értsd: kevés pénz, kevés munkatárs), másfelől talán egy újfajta missziós gondolkodást sejthetünk, amelyben úgy tűnik sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a személyes kapcsolatok, mint korábban. A két fajta missziós hozzáállás értékelése, összehasonlítása persze korántsem egyszerű, azt azonban bizton állíthatjuk, hogy utóbbi sem eredménytelen. A 100 évvel ezelőtti budapesti gyülekezetalapításhoz hasonló missziós jellegű kezdeményezések - "missziós gyülekezetek" -, ugyanis ma is léteznek; én magam ezek között említeném például Siklóst, Sopront , illetve az előbb említett Kürtöspusztát is. A fővárosban 1999-ben Óbudán alakul missziós közösség, amely majdnem a centenárium évében, 99 évvel az itteni gyülekezetindulás után, 2004-ben válik önállóvá. A budapesti gyülekezetek - tehát Pesten és Óbudán - jelenleg mintha a belső építkezés útjain állnának. Igehirdetési állomásokkal nem rendelkeznek, a belső csoportok tudatos működtetésében viszont úgy tűnik megerősödnek, kitörési pontjaikat részben azokon keresztül keresik (pl. játszóház, baba-mama klub, filmklub).

 

3. EGYHÁZVEZETÉSI FELFOGÁS. Az etnikai és missziós szempontok elemzése után az egyházvezetés vizsgálatával gyakorlatilag teljessé válik a "két egyház" - az 1905-ös és a 2005-ös - bemutatása. Legalábbis a nézőpontok irányát illetően.  Amíg ugyanis az etnikai meghatározottsággal lényegében az egyház tagságát (értsd: tagjait és látogatóit), a missziós gondolkodással tulajdonképpen a lelkiségét, harmadik szempontunkkal az egyház szervezetét vesszük górcső alá. (Az egyes szempontok részletes kifejtése most nem feladatunk, hiszen a tanulmányban csak az alapvető azonosságok, illetve különbségek megfogalmazására vállalkoztunk.) A tagság és a lelkiség irányából, mint láttuk, a "két egyház" kifejezés csak jelképes értelemben fogadható el. A 2005-ös Magyarországi Metodista Egyház nem új egyház, hiszen - bár egyes eltérések nyilvánvalóak - az alapvető tendenciák a 100 évvel korábbi helyzettől nem különböznek. A folytonosság megtestesítői: az etnikai nyitottság és a missziós küldetéstudat.

 

Jelentősebb  eltéréssel úgy tűnik az egyházvezetési felfogás terén számolhatunk. Az 1905-ös Melle-féle "akció" nagyszerű korrajz. Arról a korról beszél, amelyben a lelkész az, aki az ötletet megszüli, annak megvalósítását megtervezi, majd azt kivitelezi, illetve befejező mozzanatként értékeli, s végül dönt a továbbiakról. Bár teljes részletességgel nem ismerjük a budapesti misszió indulásának körülményeit - tulajdonképpen kizárólag Melle 1931-ben írott részletes visszaemlékezése tudósít erről az időről, tehát egyáltalán nincs túl sok forrás a kezünkben -, úgy tűnik az csak-nem teljes mértékben egyéni kezdeményezés gyümölcse. Otto Melle az, aki megfogalmazza a fővárosi misszió igényét, ő az, aki kijárja  egyházvezetőitől annak elvi támogatását, ő az, aki felkutatja a pénzügyi lehetőségeket, ő az, aki e munkára megbízatást kap, és igen, ő az, aki azt egyedül meg is kezdi, és végre is hajtja: Budapesten gyülekezet születik. Valószínűleg hőskor ez. A nagy egyéniségek kora. A nagy álmodóké, akik hatalmas teljesítmények mellett, óriási áldásokat élhettek meg, és velük együtt mindazok, akik mellettük álltak és velük tartottak. Paternalista kor ez. Az "atyák kora", amelyben a közösséget, úgy tűnik kevésbé zavarta az, hogy vezetője saját belátása szerint, talán mások véleményét figyelmen kívül hagyva vezet. Nem tudjuk mi lett volna ha Otto Melle gyülekezete elé állva 1904/1905 tájékán felveti nagy ívű ötletét a fővárosról. Vajon nem fogalmazódtak volna meg jogos aggályok? Az ifjú, néhány éves magyar munka, az alig néhány metodista lelkész, a nagy távolság, és a szűkös anyagi lehetőségek láttán nem tűnt-e "Budapest" egy meggondolatlan és megalapozatlan, tehát irreális ötletnek? Vajon egy realista gyülekezeti elöljáróság miként válaszolt volna egy ilyen kérdésre? Természetesen egyáltalán nem kizárt, hogy a felvetés megtörtént, az azonban biztosnak tűnik, hogy ha a  gyülekezet még realista is lett volna, a lelkész nem volt az, és a közösség talán nem csak, hogy nem tudta, de nem is akarta vezetőjét annak szándékától eltántorítani.

 

Az egyházvezetés terén 2005-ben mutatkozó "jelentős eltérés" talán nem szorul túlságosan komoly kifejtésre. A 100 év során  bekövetkezett a laikus fordulat, amelynek egyik eredménye az, hogy az egyház, és a gyülekezet vezetése egy sokkal demokratikusabb felfogásban történik. Az egyszemélyű, paternalista döntések kora lejárt, a közösség önmagát vezeti. A 20. század egyháztörténetének általános tendenciája ez, mely egyházunk életében az 1974-es szakadás utáni időszakban kap különös hang-súlyt.  Az egyházat a paritás elve alapján működő lelkészi-laikus testület, az évi konferencia vezeti, a gyülekezeteket pedig a presbitériumok, melyeknek testületi felállásában a lelkész gyakorlatilag kisebbségbe "szorult" elöljáró. (Ez utóbbi még akkor is így van, ha a lelkipásztori munkakört teljesítő személyeken talán a mai napig megfigyelhetőek bizonyos paternalista vonások. Ezek mögött minden bizonnyal e munkakör sajátos jellegzetességének - a "pásztorságnak" - a kihívásait, összetett feladatrendszerét kell felfedeznünk.) Magunk közül választunk vezetőket magunknak, és ezzel kétségtelenül sokkal inkább azonosulunk közösségünk életével, munkájával, mint korábban. Ugyanakkor valószínűleg ennek köszönhető, hogy a 21. századra kicsit lassabbak vagyunk, hosszabb idő alatt hozunk döntéseket, illetve nem jellemzőek a rövidtávon bekövetkező nagy horderejű változások, mint egykor. Talán óvatosabbak lettünk. Realisták, akik kicsiket lépnek, de azokat biztosan, és előre.

 

 

 

"Példaképek voltak..."

Kovács Zsuzsanna riportja Kovács Elemérné Mártával

 

 

A mostani emlékszámunkban szeretnénk egy riporttal a régi Felsőerdősori gyülekezetet megidézni, milyen is volt az akkori ifjúság, milyen mennyiben változtak azóta a dolgok pozitív és negatív irányban. A szép és kevésbé szép emlékek megidézése talán segít nekünk másként látni egy-két dolgot. Kovács Elemérné Márta válaszolt a kérdéseimre, és mesélt élményeiről.

 

Mesélj pár mondatban arról, milyen volt az ifjúság a Felsőerdősorban, amikor fiatal voltál!

 

20 éves voltam, mikor a gyülekezetbe kerültem, saját elhatározásomból. Akkor már hívő voltam. Nem az ifjúság volt az ami megfogott, inkább az istentiszteletek. Olyan családias légkör fogadott, hogy itt maradtam. Az öregeket nagyon szerettem. Máig emlékezetes maradt számomra a hitük. Nagyon sokat jelentettek számomra imáik, tanácsaik, személyes életük. Minták, példaképek voltak számomra. Az ifjúsághoz egy szülinap kapcsán jutottam közelebb Kovács Korin keresztül, nagy szeretettel és érdeklődéssel vett körül. Amúgy az ifjúság komoly keresztény fiatalokból állt, akik "jól elvoltak" egymással. Olyanok voltak számomra, mint egy bevehetetlen erőd. Korinak, a későbbi sógornőmnek hála, sikerült beépülnöm. Egy énekkarban énekeltünk, aminek Iványi Pityu bácsi volt a vezetője. Cigány családokat látogattunk meg vasárnap délutánonként, énekeltünk nekik, bizonyságot tettünk a Bibliából. Volt olyan alkalom, amikor futva kellett menekülnünk, mert egy megkötözött cigányasszony elkergetett. Akik behívtak magukhoz, oda szívesen bementünk, énekeltünk, és a Bibliából közülünk valaki mindig elmagyarázott egy-egy történetet.

Miben lett más azóta a gyülekezeti élet? Miben lett jobb, mint régen volt, és miben változtak inkább rossz irányba a dolgok?

 

Az ifjúság ugyanolyan komoly és szolgáló volt, mint most, csak a fiúk voltak kevesen. A fiatalabb (serdülő) fiatalok ugyanúgy nem tudtak az ifjúsághoz csatlakozni, mert a korosztály főleg húszon-harminc évesekből állt. Férfiak is kevesen voltak, asszonyok azonban 30-an, 50-en. Fiatal létemre sokszor jártam női órára. A nők vezetője Ella néni volt, egy időben lelki anyám is. Csendesnapjaikon szívesen láttak. Nagyon sok tapasztalatuk volt testi-lelki szempontból egyaránt. Imádságuk hatalmas erőt jelentett. Köztük és rajtuk keresztül mindig történtek csodák, szabadulások. Most jobb az együttműködés. Akkor minden dolog egy-egy fontos személyhez kötődött. A konfirmáció és férfióra a lelkész dolga volt, és a női órát és az ifjúsági órát is mindig ugyanaz az egy személy tartotta. Ezek az emberek túl voltak terhelve. Most a gyülekezet minden tagja, aki szeretne és tud, részt vállalhat a gyülekezeti szolgálatban, a gyülekezet életében.  Régen nagyobb bátorsággal hívtak embereket a gyülekezetbe, mint ma.

Hogyan élted meg az egyházszakadást?

 

1974-75 körül, mikor első gyermekünk megszületett, kezdtem hallani innen-onnan dolgokat Iványi Tibor bácsiék másfajta gondolkodásmódjáról, vádjaikról. 10-20-30 év múlva kezdett kirajzolódni bennem, hogy miért, hogyan történt ez a szakadás. Az idősebbek, akik tudták, mi történik valójában, nem nagyon beszéltek ezekről a dolgokról. Talán tapintatból, mert senkit nem akartak megterhelni. Sokan csak belülről őrlődtek, sírdogáltak. Addig az ifjúsági csendesnapok egyet jelentettek Nyíregyházával, akkor ez megszűnt. Később Kaposszekcsőre jártunk.  Három lelkész vált ki az egyházból, a negyedik volt Iványi Tibor bácsi. Ketten aztán visszajöttek ismét. Az ifjúság nagy része a másik csoportba kezdett járni. A másik dolog, ami fájt, hogy Hecker Ádám bácsit, az akkori metodista szuperintendenst és budapesti lelkészt, akit nagyon szerettem, és tiszteltem, mint lelki atyámat, gúnyolták. Rosszindulatúan kritizálták és támadták szavaikkal, irományaikkal. Nekem talán szerencsém volt a szerencsétlenségben, hogy férjhez mentem, születtek a gyerekek, és annyira lefoglalt a gyermeknevelés, hogy nem nagyon volt időm tudatosan gondolkodni, hova is tartozzam. Oda kerültem, ahová férjem ment, és ami közelebb volt a lakóhelyünkhöz. Két barátnőm elveszését azonban máig bánom.

 

 

 

Csernák Zsófia

Budapest, Felsőerdősor utca 5. - bérház-szociográfia (1998)

 

A ház a VI. kerületben áll, a Felsőedősor utcában, a Kodály körönd és a Lövölde tér között. Központi helyen, mégis kicsit elrejtve - hiszen teljesen beleolvad az utcaképbe, egy a sok egyforma budapesti utca közül. Ez a ház viszont csak kívülről olyan, mint a többi, a története csöppet sem szokványos. Az itt lakók nem is tudják talán, mi mindent élt már meg ez az öreg épület.

 

Az első adatok 1890-ből maradtak fenn. Ebben az évben, augusztus 26-án dr. Herczel E. Manó tanár kérvényt nyújtott be a székesfőváros tanácsához, hogy az egyszintes épületben sebészeti gyógyintézetet működtethessen, valamint egy halottas kamrát is magába foglaló földszintes toldalék épületet szeretett volna. Az alpolgármester 1891. március 25-én írta alá az engedélyt.

 

A második emelet 1897-ben épült. Ha jól megfigyeljük, a ház külsején is látszik, hogy nem egyszerre építették, az egyes emeleteken ugyanis különbözőek a díszítések (az ablakok felett). Ugyanebben az évben nyújtott be kérvényt Feldmann Gyula háztulajdonos és neje lakhatási engedélyért. 1898. április 30-án meg is kapták.

 

A ház életében az 1916-os esztendő hozott nagy változást. Február 18-án ugyanis a Püspöki Metodista Egyház vette meg az épületet, 308.000 koronáért. Mivel viszont nem volt még törvényesen elismert egyház, a Rottenbiller utcában található Keresztyén Könyvesház nevére íratták. A felavató ünnepségre ez év szeptember 3-án került sor. A ház vásárlásánál fontos megemlíteni Fanny Nast Gamble nevét, aki egy amerikai német metodista prédikátor lánya, illetve egy amerikai szappangyáros menye volt. Ő volt az, aki anyagilag támogatta az egyházat, hogy meg tudja venni az épületet. (Érdekesség, hogy ettől a Gamble nevű szappangyárostól ered a ma is működő Proctor & Gamble cég.)

 

Az emléktábla, ami a tiszteletére készítettek ma is megtalálható a kapualjban:

 

IN MEMORIAM

MRS. FANNY NAST GAMBLE

CINCINATTI, OHIO , USA

DEDICATED - ALAPÍTVA

ANNO 1916

 

"Az első emeleten szép tágas imaterem van. Az első emeleten egy-két szobás lakás, leányotthon számára, a második emeleten szintén két szobás lakás, 'fiatal emberek otthona' számára van kijelölve. A 2. emeleten van a lelkészlakás is, amely 3 szép tágas szobából áll. Az épületben számos lakás van, melyek azonban mind ki vannak adva." (Békaharang 1916.)

 

A harmadik emelet 1923-ban épült meg. "Az eddigi két emeletre, még egy harmadikat emeltettünk, melynek minden helyisége a mi rendelkezésünkre áll. Ezen a harmadik emeleten van a szuperintendens irodája és lakása, a prédikátor előképző iskola, az ifjúsági otthon egyetemi hallgató- és iparos- vagy hivatalnok-lakóinak szobáival, a gazdasági felügyelő irodája, ebédlő, társalgó, konyha és a házvezetőnő lakása. Az első emeleten, az utca felöli fronton van a magyar imatermünk és a földszinten az első üzlet: a Keresztyén Könyvesházunk könyvkereskedése." (Békeharang 1923. május 15. Az újságot a Keresztyén Könyvesház adta ki.)

 

1949. szeptember 29-én a ház tulajdonjoga a már törvényes vallásfelkezetként elismert Metodista Egyház kezére került. Erről az időszakról a lakók pozitív emlékekkel számoltak be. Különösen egy Dobozi Ferenc nevű házmester emlegettek. Állítólag az ő idejében volt a legnagyobb a rend. Pontos ember volt, szigorúan nyilvántartotta a lakókat. (A lakbér 35 pengő volt.) Azoknak is be kellett jelentkeznie, akik vidékről érkeztek rövidebb időre. A házirend is szigorú volt. A kapu reggel 6-tól este 10-ig volt nyitva. Az este 10 után érkezőktől 10 fillért szedett be a házmester. (Ez egy héten kb. 30 pengő bevételt jelentett.) Mellette működött még egy viceházmester is, aki pl. a szemetet gyűjtötte össze az ajtók elől.

 

A ház érdekességének számított a 3. emelet utcai részén található "legényotthon", amelyhez 11 szoba, egy hálóterem, ebédlő, konyha és személyzeti szobák tartoztak. Egy házvezetőnő rendszeresen főzött az itt élőknek. A ház többi lakója is szívesen járt ide ebédelni.

 

Az utcai fronton, a földszinten több üzlet is működött. Egyrészt a Keresztyén Könyvesház, amely füzeteket és más írószert is árusított, másrészt volt egy fodrász, valamint itt dolgozott egy Likota nevű cipész, aki állítólag 20 pengőért készített cipőt méretre.

Az újabb változás 1953-ban következett be. Ebben az évben, egy 1952-es törvény alapján az épület 70%-a a magyar állam birtokába került. 1969. április 15-én, mikor a ház társasházzá alakult a VI. kerületi Ingatlankezelő Vállalatot és a Metodista Egyházat tulajdonostársaknak jelölték meg. A társasház alapító okiratban részletesen leírták, mi az, ami a közös tulajdon és mi az, ami az Ingatlankezelő Vállalat, illetve az egyház tulajdona.

 

Az 1990-es évektől kezdte az Ingatlankezelő Vállalat a lakásokat eladni a bérlőknek. Így a jelenlegi, 1998-as felmérés alapján az egyházé 30,67%, az önkormányzaté 10,90%, a többi pedig magántulajdon.

 

A mostani lakások nagyon különbözőek:

 

1. szoba - konyha - külső közös WC            » 4 db

    (Fszt.: 3db, III.em. 1db)

 

2. 1 szoba, félkomfort                                       » 1 db

     (IV.em. Az egyetlen tetőtéri lakás!)

 

3. 1 szoba, komfort                                           » 3 db

 

4. 1,5 szoba, komfort                                        » 1 db

 

5. 1 szoba - hall, komfort                                » 1 db

 

6. 2 szoba, komfort                                           » 14 db

 

7. 2,5 szoba, komfort                                        » 4 db

 

8. 3 szoba, komfort                                           » 3 db

 

9. 3,5 szoba, komfort                                        » 1 db

 

10. 4 szoba, komfort                                         » 2 db

 

11. 11 szoba, komfort                                       » 1 db

    (Egyházi otthon, ill. iroda.)

 

A földszinten található 8 lakás, 2 üzlet (Videotéka, Fegyverbolt), egy gyülekezeti terem, illetve egy pinceterem. 10 lakás van az első, és 9 lakás a második emeleten. A harmadik emeleten pedig 5 lakást találunk, valamint a Metodista Egyház otthonát, illetve könyvtárát.

 

Az átlagos lakásméret 58,02 négyzetméter, az átlagos szobaszám pedig kb. 2. (Ha az imatermet, üzleteket, egyházi irodát, pincetermet nem számoljuk.) A lakások összesen 1972,80 négyzetmétert tesznek ki, a ház 2543 négyzetméteres. Ebből egyházi tulajdon 779,65 négyzetméter, önkormányzati tulajdon 277,12 négyzetméter, a többi magántulajdon.

 

A ház kívülről eléggé "megviselt" állapotban van, még a háborús lövedékek nyomai is látszanak a falán. Ennek oka talán az, hogy közös tulajdonban áll. Az utóbbi években kezdték el a belső udvar, a körfolyosók, illetve a lépcsőház rendbetételét. A közös tulajdon időnként a lakók között is teremtett, illetve teremt kisebb konfliktusokat, mégis azt mondhatjuk, hogy mára egy jól működő lakóközösség alakult ki, amely magába foglalja a házban sok mindent megélt 80 éven felülieket és a legújabb generációt képviselő gyerekeket is.

 

(A Magyarországi Metodista Egyház 1999-ben avatta fel a Kiscelli utca 73-ban Egyházközpontját, ahol 2004 óta évi konferenciai jóváhagyással önálló közösségként működik az Óbudai Gyülekezet. 2005-ben a Felsőerdősor utca 5-ben a Pesti Gyülekezet már csak egy II. emeleti lelkészlakással, egy földszinti imateremmel, illetve a fentebb idézett pinceteremmel rendelkezik. A ház lakóközössége idén júniusra a tetőt újíttatta fel. - A főszerk.)

 

 

 

Khaled A. László

A kiteljesedés évei - Budapest, 1905-1911

 

Ha értékelni akarnánk az 1905-ig tartó - a születés éveit (1898-1900), illetve a korai éveket (1901-1905) követő - hét éves időszakot akkor azt kellene mondanunk, hogy a metodista egyháznak egyértelműen sikerült megvetnie lábát Magyarország "szélső szegletében". Bécstől függetlenül, önálló körzetként működik Bács-Bodrog vármegyében, három állandó lelkésszel, egy teológussal, és legalább hat igehirdetői állomással, gyülekezettel. A "láb megvetését" tehát nevezhetjük kifejezetten szilárdnak, vagy minősíthetjük megalapo­zásnak. Az ambiciózus Otto Melle - aki továbbra is nagy odaszánással vezeti a munkát - úgy tűnik így tekint vissza az elmúlt esztendőkre: a még mindig csak 30 éves férfi 1905-ben elég erősnek tartja az alapot ahhoz, hogy épít­kez­ni kezdjen rajta, még pedig nem kisebb nagyságú és távol­ságú helyen, mint az ország fővárosában, Budapesten.

 

Mellének már érkezése pillanatától megvan a maradandó "Budapest-élménye". Szinte megható, ahogy 1931-ből, több mint három évtizednyi távolságból világosan emlékszik vissza az első találkozásra: 1900 decemberében, útban a Bácska felé, az éjjeli bécsi vonatból, a hajnali szürkületben kibontakozó városi fények ragadnak meg képként emlékezetében. Átfutó pillantások ezek: az úton levőnek nincs ideje a kiszállásra.  A "Bécs-Budapest-Bácska háromszögben" a találkozások azonban folytatódnak. Mellé­nek a magyarországi munkát képviselve Ausztriában, illetve az évi konferenciákon Észak-Németországban kell megjelennie, azaz a főváros­nak rendszeresen átutazó vendége. Így fogalmazódik meg benne lassanként egy új terv, meglátja az új úti célt.

 

"Minden egyes alkalommal, amikor Budapestre jutottam és a Duna mellett sétáltam, s gyönyörködtem a csodálatos képben, ami az ember elé tárult: a Hegy, a Vár, a Halászbástya, a másik oldalon pedig a kék Duna, a többtornyú Parlament épülete; amikor aztán a Körúton vagy az Andrássy úton az emberek tömegeit láttam, akik mellettem elhaladtak, mindig úgy éreztem, mintha itt lenne egy munka, amire a metodisták vannak elhívva, és csöndben azért imádkoztam az Úrhoz, hogy adjon nyitott ajtót számunkra."  

 

Szembeszökő, ahogyan az emlékező szavakban feltűnik a küldetés­tudatos hangsúly. Nem elfelejtve, hogy a szöveg több, mint egy nemzedéknyi idővel később, egy érettebb férfi mondatait örökíti meg, azt kell mondanunk, hogy természetes, szinte elvárható jelenségről van szó. Az idézett visszaemlékezés után talán kijelenthetjük, hogy az isteni küldetésben való meggyőződés olyan identitásjegy, amely az egyház megmaradásának, megerősödésének, végeredményben pedig terjedésének egyik legfon­tosabb feltétele. A cél megvalósításához azonban idő kell.

 

Bár a pontos időpontokkal egyelőre nem vagyunk tisztában, tudjuk, hogy Melle - miután "összeszedi bátorságát" - először a kerületi elöljáróhoz, azaz szuperinten­denséhez, Wilhelm Weiß Schützhöz fordul tervével.  A válasz nem túlságosan bíztató, ám nem is elutasító: a vállalkozásnak nincs anyagi fedezete, hacsak a Püspöki Metodista Egyház Missziós Hivatala nem nyújt segítséget. Melle nem tétovázik, s a hivatalnak egy memorandumban írja le szándékát, mely szerencsés fogadtatásban részesül. William Burt , aki 1904-ben követi John Heyle Vincent püspö­köt a kontinentális Európáért fele­lős püspöki székben, elkötelezett híve a dél-kelet-európai munkának. Nem véletlenül. Az angliai születésű Burt 1886-ban érkezik Olaszországba, hogy három évig a Milánói kerületet, majd 1889-től a teljes olasz missziót vezesse szuperintendens­ként.  Európairól van szó, aki ráadásul 1902-ben személyesen is találkozik Otto Mellével, s testközelből ismeri meg munkáját: Burt ez év áprilisában Vincent püspök útitársa, s útban Bulgária felé ő is ott jár Szenttamá­son!  A kérésnek tehát igyekezett teljességgel eleget tenni, mégpedig Melle számára is meglepő gyorsasággal: "S amit nem vártam volna bekövetkezett, az 1905-ös Évi Konferencia, amely Plauenban gyűlt össze, én magam elhelyeztettem a Bácskából Budapestre, és Burt püspök az ottani munka megkezdésével bízott meg."  A megbízással a "kitelje­se­dés éveinek" legje­lentő­sebb eseménye veheti kezdetét: megindulhat a budapesti gyülekezet megalapítása.

 

Melle 1905. augusztus 4-én Jakob János kíséretében érkezik meg Budapestre. Jakob tanulmányai folytatására indul vissza Frankfurtba. A drezdai születésű németnek tehát a szó szoros értelmében egyedül kell hozzálátnia az önmaga által választott és egyáltalán nem egyszerű feladathoz. Az 1898-as, 1899-es és 1900-as helyzettel való összevetésből kiderül, hogy a különbség látványos. Budapesten nincsenek meghívók. Nincsenek metodista prédikátorra várakozó kisebb-nagyobb csoportok, nincsenek szoros ismerő­sök, s úgy tűnik a lazább kapcsolatok is hiányoznak. Legrövidebben talán így fogalmazhatnánk: nincsenek emberek, s hely sincs, ahol lehetnének. A követendő példára, mint jó viszonyítási alapra Melle gyorsan rátalál. Első buda­pesti vasárnapján egy baptista istentiszteleten vesz részt, ahol megilletődve figyeli az alkalom mintegy 150 fős létszámát. "Mikor jutunk mi oda, hogy egy ilyen gyüleke­zetünk lesz?" - olvashatjuk naplójából.

 

Első dolga a lakáskeresés. A tapasztalatok nem túl bátorítóak. A prédikátor csak a hónap végén, augusztus 30-án talál lakást és egy kis termet, feltűnően jó helyen, a város centrumában, az Erzsébet körút 48. szám alatt.  A termet azonban csak novem­ber­ben veheti át az egyház számára. Ez persze nem okoz problémát, munka akad másutt is. Mivel a budapesti misszió kényszerű csúszást szenved és szeptem­berben még nem ér­ke­zik meg az ő bácskai szolgálati helyére rendelt negyedik metodista prédi­ká­tor, Otto Hänel, ezért Melle ebben a hónapban helyettesí­t, októbertől pe­dig minden bizonnyal besegí­t a Szenttamáson folyó munkába.  A valódi kezdés te­hát - például a terem bebútorozása, berendezése - csak november elején történik meg. Mel­le lendületét azonban nem töri meg a hosszú várakozás. 1905. november 16-án csü­tör­tökön, Otto Melle budapesti lakásán végre megtarthatja az első meto­dista imaórát. 

 

"Talán nem érdektelen, hogy a résztvevők nevét felsoroljam. Olyan barátok voltak ők, akiket ez idő alatt ismertem meg, és akik szívesen támogattak tanácsaikkal és segítségükkel: Schorr úr és felesége, Anna Schorr kisasszony, Thomasko úr, Groß úr és Wiederkehr úr. Néhány szót mondtam a közös imádságról a Máté 18,19 alapján: 'Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, a mit csak kérnek...' Aztán meghajtottuk a térdeinket és komoly imádságok szálltak az ég felé isteni vezetésért és erőért. Számomra ez hitem megerősödésének órája volt..."  

Tehát sikerül. A metodista egyház budapesti "bemutatkozó" alkalmán hat fő vesz részt, egy család három tagja, valamint három férfi. A résztvevők valamennyien a lelkész újdonsült, fővárosi ismeretségi köréből kerülnek ki, akik úgy tűnik vala­mennyien felekezeti háttérrel, vallási gyakorlattal érkeznek az imaórára: a "bará­tok" együtt hajtják meg térdeiket, és komolyan imádkoznak.

 

Melle természetesen nem áll meg. Néhány nappal később Rudnay Béla főszolgabíróhoz megy, hogy tájékozódjon milyen feltételekkel kezdheti meg az istentiszteletek tartását. A főszolgabíró nagyon barátságosan Garlotty szolgabíróhoz irányítja őt. A fogadtatás itt ugyancsak kedvező. A szolgabíró kiváló németséggel beszél vele, és érdeklődéssel hallgatja végig Melle "kiselőadását" a metodizmus feladatáról, történetéről. Beszélgetésük során azonban kétkedve fogadja Melle tervét, miszerint később majd magyarul is szeretne prédikálni. Vélemé­nye szerint a magyar nyelv a németek számára túlságosan nehéz. Nos, elárulhatjuk, hogy a városi hivatal­noknak nem lesz igaza: Melle 1908-ban, hét éves itt tartózkodás után már magyar nyelvű prédikációt tart! A budapesti kezdetek történetéhez tartozik az az anekdota-szerű eset, amely szerint a komoly budapesti misszionárius borítékoláskor az írásos bejelentke­zését véletlenül elcseréli, s a többszörösen javított piszkozat kerül átadásra. Garlotty mosolyogva átveszi, s a tévedéssel nem törődve az engedélyezést gyorsan elintézi. Melle postafordultával kapja a választ, a metodista istentiszteletek budapesti megtartásának immár semmi akadálya.

 

Az első istentisztelet november 21-én kedden kerül megrendezésre. Az elszánt Otto Melle alaposan, ám "félelmekkel és reszketéssel" készül az alkalomra. 400 meghívókártyát nyomat, melyből 150-200 darabot ő maga oszt szét Budapest utcáin. Ezután a német újságok szerkesztőségeit keresi fel: a Neuen Pester Journals-t, a Pester Lloydot, és a Neuen Politisches Volksblattot. A szerkesztők barátságosan fogadják, és újsághírét a napi újdonságok között veszik fel. A hirdetés a következő: "A Püspöki Metodista Egyház új imatermének megnyitó ünnepsége az Erzsébet körút 48. szám alatt november 21-én kedden kerül megtartásra." A Pester Lloyd önkényeses változtat a hirdetésen: itt a "megnyitó ünnepség" helyett "ünnepi megnyitó" szerepel a szövegben. Bár kissé nehezen megkülönböztethető a két szókapcsolat közötti különbség Melle mégis arról vall, hogy tudatosan kerülte az "ünnepi" jelző használatát. Nem tudta, hogy kik jönnek, hogy egyáltalán jön-e valaki, s hogy az alkalom ünnepi lesz-e, vagy pedig egészen más jelleget ölt. Melle szorongva várja az istentisztelet kezdetét, néhány perc­cel hat előtt még senki sincs jelen. 

 

"Aztán hallottam a szobámból, ahogy kinyílik az ajtó, és valaki erőteljes léptekkel belép a terembe. Bár úgy gondolom, hogy nem vagyok kíváncsi természetű, mégsem bírtam magam lebeszélni arról, hogy a kulcslyukon keresztül kinézzek, hogy lássam ki az első hallgatóm. Felfedeztem, hogy egy evangélikus lelkész és zsidómissziót végző ember, G. volt, akit ebédnél ismerhettem meg, s aki valószínűleg szimpátiából jött, hogy bátorítson engem. Hasonlóképpen folytatódott: lelkészek, zsidómisszionáriusok, bibliaterjesztők. Az összejövetel tehát megtartás­ra kerülhetett. Továbbra is különleges helyzetben voltam, hiszen ha egy metodista gyülekezetet akar valaki alapítani, és a hallgatóság evangélikus és református lelkészekből áll, akkor igehirdetőként az ember valahogy nem találja a helyét. De jöttek még mások is. Az egyik építkezésen egy csapat németül beszélő kőművest találtam, akik Tolna megyéből jöttek, és őket is meghívtam, akik később elmondták nekem, hogy ők szociáldemokraták. Mennyire nagy volt az örömöm, amikor ezek a férfiak beléptek a terembe! Ők voltak a segítségemre anélkül, hogy tudták volna, hogy ezen az estén az üzenetemnek irányt adjanak. Sajnos már a következő napokban visszautaztak otthonukba. A téma, amiről beszéltem így szólt: 'Mit akart Jézus?' És az igehirdetési hely: 'Azért jött Jézus, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett." Az összejövetel után ezt írtam naplómba: 'Vajon a mai este gyümölcsöt terem majd? Bárcsak egyetlenegy kis magocska lenne.'" 

 

Magocska pedig van. Bár az első istentisztelet mintegy 20 résztvevője -  lelké­szek, zsidómisszionáriusok, bibliaterjesztők, s a német építőmunkások - a beszámoló szerint gyakorlatilag csak látogatónak minősíthetők, Melle a következő hetekben keddenként rendszeresen tart istentiszteletet Budapesten. A Bácskából meglehetősen hosszú, körülbelül 230 kilométert vonatozó prédikátor fővárosi tartózkodása rövidesen egy vasárnap délután ötkor tartott előadással bővül. Az ezt követő időszak beosztása szerint az "utazóprédikátor" általában vasárnaptól keddig az Erzsébet körúton, szerdától vasárnapig pedig a Bácskában dolgozik. A misszió már a kezdetektől túllép a német nemzetiségi határokon. December 10-én egy magyar kékkeresztes csoport a metodista imateremben tart gyűlést. Bár forrásunk megfogalmazása nem egészen világos, s nem tudjuk, hogy a csoport megalakítása, vagy csupán a hely biztosítása köthető a metodistákhoz, a magyarok felé való nyitottság ténye megkérdőjelezhetetlen. 1906. január 14-én Melle már magyar hallgatóság előtt beszél - egyelőre Thomasko testvér tolmácsolásával.

 

Karácsony előtt már 30 személlyel is számolhatunk a metodista alkalmakon. Feb­ruárban ismeretlen adakozó lepi meg az egyik útján csak kedd este érkező lelkészt: a te­remben vadonatúj harmónium várja. Az istentisztelet után postájának felnyitásakor a rej­tély megoldódik: "Ezt a hangszert az Ön terme számára az Úr Jézus iránti szeretetből adományozza egy lélek, aki szeretne örök életre újjászületni." - áll egyik levelében. Melle jelként értékeli az eseményt: "Megtört a jég." - mondja. Márciusban elérkezett­nek látja az időt arra, hogy egy hosszabb, keddtől vasárnapig tartó előadássorozatot indítson. A so­ro­­zat a vallásos ébredésekről szól, s a kezdeti ijesztő tapasztalat után - szerdán kevesebben vesznek részt, mint kedden - rendkívül áldásosan, jól sikerül: szombat este és vasár­­nap délután a terem az utolsó helyig megtelik. A záróelőadást követően egy úgy­ne­vezett utóössszejövetelre kerül sor. Ez az együttlét tulajdonképpen "leleplezi" az előadás­sorozat célját. A lelkész valójában több napos evangélizációt tart, melynek végén előrehívja mindazokat, akik az Istenhez térés, a megtérés lépését meg szeretnék tenni. A hátra­maradó csapat tagjai németül és magyarul könnyezve imádkoznak bűnbocsánatért a térdükön. Nem sokkal ezután - 1906. május 20-án - Melle fölveszi a metodista egyház első nyolc budapesti próba­tagját.

 

A budapesti gyülekezet élete lassan kivirágzik. Megszervezésre kerülnek az első osztályalkalmak, a teaestek, sor kerül az énekkar, az ifjúsági és férfi szövetség megala­kí­tására. Húsvéthétfőn a gyülekezet Hűvösvölgybe kirándul. A német lelkész szerint a gyülekezet első szeretetének ideje ez. A német és magyar munka szoros és testvéries összefonódásáról sokat elárul az az ajándék, melyet 1906 húsvétja után kap a gyülekezet. Arról az asztalterítőről van szó, mely a szószékül szolgáló igehirdetői asztalra készült, átellenes oldalain aranybetűkkel hímezve: két nyelven a következő szavakkal: "Krisztus a mi életünk! - Christus unser Leben!”" (...)

 

1906 áprilisában a budapesti munka fél éves állásáról maga Burt püspök győző­dik meg. Nem tudjuk milyen összeköttetés révén, de látogatása során a püspök Otto Mellével együtt audienciát kap Apponyi Alberttől, az akkori vallás- és közoktatásügyi minisztertől. 1907 őszén a 32 éves Melle megnősül. Szeptember 3-án elveszi egy tekin­télyes zwickaui polgárcsalád lányát, Hanna Eckhardot.  Ez az esemény kétségtelenül arra utal, hogy szászor­szági otthonával korántsem szakad meg kapcsolata. Az ifjú házaspár a Jósika utca 28-ba költözik. A költözés oka ismeretlen, ám legvalószínűbb az, hogy az Erzsébet körúti gyülekezeti lakás egy­szerre nem  képes kielégíteni egy gyülekezet és egy házaspár igényeit.

 

Az 1907-es esztendő azonban nem csak ezen esemény miatt rendkívüli. Az ez évi Észak-németországi Évi Konferencián, mely június 19-e és 24-e között ülésezik Berlin­ben, döntés születik arról, hogy az Ausztria-Magyarországon folyó munka szervezetileg önálló kerületként működjön tovább. A budapesti gyülekezet lelkészét a döntés annyi­ban érinti, hogy őt választják meg a kerület elöljárónak. Melle több gyülekezetért felelős szuperin­ten­dens lesz, aminek legfontosabb következménye, hogy nem tudja többet egye­dül ellátni a budapesti közösség vezetését. A megoldás azonban adott: Johannes Jakob, vagyis Jakob János 1907-ben fejezi be három éves teológiai tanulmányait Frank­furt am Mainban. Az 1907-es szolgálati listán tehát megjelenik az első magyar metodista lelkész neve, s mellette szolgálati helye: Budapest. Jakob a német istentisz­te­le­­teken helyettesíti Mellét, de ezzel egy időben ugyanabban a teremben elkezdi a magyar nyelvű igehirdetői szolgálatot is. A tevékeny fiatalember emellett munkát kezd Palotaújfalun, lefordítja a Püspöki Metodista Egyház Általános Szabályait, és traktátus sorozatot ír "Az élet útja" címmel.

 

Jakob érkezése a budapesti közösségben látványos változásokat eredményez. Az Erzsébet körúti metodista istentiszteletek német és magyar nyelven folynak, az ünne­pélyes alkalmakkor az énekek, a köszöntések, és a szavalatok német és magyar nyelven hangoznak el. "A változatosság kedvéért" olykor a magyar igehirdető prédikál németül, vagy a német magyarul. A vasárnapi iskolában azonban érdekes módon kizárólag a magyar nyelvet használják.

 

Melle a két országra kiterjedő elöljárói munkaköre mellett még mindig képes időt szakítani a helyi munka kiterjesztésére. 1908 során nem tudjuk milyen kapcsola­tokon keresztül Kispesten és Angyalföldön tud csoportokat szervezni, melyek beszá­molója szerint gyümölcsözőnek is bizonyulnak.

 

"1908 áprilisában tartottam az első összejövetelt Kispesten, a Melek családnál. Még é­lén­­ken előttem van annak az estének a képe. Körülbelül 15 férfi ült ott, és úgy dohányoztak, mint a törökök. Arra a kérdésemre, hogy egy óra idejére készek lennének-e abbahagyni a do­hány­zást, nyugodtan félretették a cigarettáikat és szivarjaikat, és figyelmesen hallgattak. A leg­u­tóbbi kon­fe­rencia ideje alatt különös örömömre szolgált, hogy Kispestet újra meglátogat­hat­tam, és abban a szép otthonban, amelyet az Úr ajándékozott nekünk igét hirdethettem. Angyalföldön valamivel ké­sőbb került sor az első összejövetelünkre, mint Kispesten. Petneházy utca 25. Itt pedig elő­­ször magyar nyelven prédikáltam az I. Timóteus 1,15-ről, aztán még egy német nyel­vű fel­szó­­lalás következett. Most már Angyalföldön is saját otthona van a gyülekezetnek." 

 

Az idézet értelmezésével vigyáznunk kell, a megfogalmazás ismét homályos kissé. Tekintve, hogy a szöveg 1931-ben jelenik meg, a kispesti és az angyalföldi gyüle­ke­zetek "otthonait" nem helyezhetjük az 1908-as év közvetlen közelébe. Már csak azért sem tehetjük ezt, mert egy 1911-es szolgálati lista Budapesten mindössze Palotaújfalut jelzi az Erzsébet körúton kívüli igehirdetői állomásként.  A kispesti látogatás azonban nem kétséges, mint ahogy az sem, hogy Melle még 1911 előtt jár Angyalföldön. Ebben az évben ugyanis a "gyülekezetplántáló" prédikátort elhelyezik a fővárosból. A szuper­inten­densnek költöznie kell, méghozzá Bécsbe, ahonnan már nem lehet túl sok ideje arra, hogy Angyalföldön háziistentiszteletet tartson német és magyar nyelven.  Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy fenn­állá­sának harmadik évétől a megerősödő budapesti gyüleke­zet új lehetőségek után néz, melyekkel élni kíván, egyszóval épül. A lendület azonban 1910-ben megtörik. Otto Melle júniusban hosszabb időre, talán egy teljes hónapra távol van gyülekezetétől. Konferenciákon vesz részt a kontinensen és azon túl. A skóciai Edinburghben megrendezésre kerülő Világmissziói Konferenciára a Püspöki Metodista Egyház Missziós Bizottságának küldötteként érkezik.  Nem tudjuk pontosan miért, de a következő hónapban Jakob János hírtelen kilép a lelkészi szolgálatból. A magyar istentisz­teletek elmaradnak. A hazaérkező Melle szerint Budapest krízisbe kerül. A problémák okát úgy hiszem jól látja: tisztességesen nem lehet az egyház két országnyi kerületét és az egyik helyi gyülekezetet egyszerre vezet­ni. Hogy 1911-ben a fővárosi gyülekezet a nehézségek ellenére áldásokról számolhat be valószínűleg csak annak köszönhető, hogy Melle kerületi szuperintendensi munkakörének rovására Budapestre szán több időt.

 

Bu­da­pest krónikáját az 1910-es évszámmal kell lezárnunk korszakunkban. A kiteljesedés éveinek sokoldalú egyházvezetője példát­lan dolgot tesz: evangélizációs céllal magyar nyelvű metodista havilapot alapít. Az ötleteiben úgy tűnik kimeríthetetlen Melle 1910 januárjában kiadóként indítja útjára a magyarországi metodizmus történe­tének első rendszeresen megjelenő újságát, a Békeharangot.  A szászországi német, aki ekkor már két éve jól beszél magyarul, úgy gondolja, hogy a lapra szükség van, hisz abban, hogy olvasni fogják. Otto Melle tehát, a Magyarországon eltöltött kilenc év után megingatha­tatlanul biztos abban, hogy a metodista egyháznak feladata van a magyarok felé. A kérdés immár csak az: képes lesz-e céljának megfelelően "egyházat vezetni"?

 

Bár kétségtelenül a budapesti munka kifejlődését kell ezen időszak leglénye­gesebb eseményének tartanunk, nem feledkezhetünk meg a bácskai gyökerekről, a kiindulópontról. A kiteljesedés hét évének kutatásában talán legsúlyosabb hiányként kell megemlítenünk, hogy a három Bács-Bodrog vármegyei körzetből csupán egyetlen konferencia jegyzőkönyv van birtokunkban.

 

Az itt közölt tanulmány a 100 éves évforduló alkalmából 2005 októberében megjelenő Keskeny utak című tanulmánykötetből vett részlet. Az idézetek helyét, és a hivatkozásokat lásd ott!

 

 

 

Lakatos Judit

Egy évszázad a budapesti gyülekezetben

 

Három válság

 

Ma már szinte hihetetlenül hangzik, de a budapesti gyülekezet plántálása a Bácskából történt, s az ott működő, szépen gyarapodó gyülekezetekhez képest a budapesti "vidékies" gyülekezet maradt egészen az első világháborúig. 

 

Az első világháború egy virágzó missziót tört derékba. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, a trianoni békeszerződés nyomán a magyarországi metodisták elszakadtak az osztrák, olasz testvéreiktől, de a határon túlra került valamennyi gyülekezetünk is, az egy budapesti kivételével, amelyben egyetlen lelkész maradt, Martin Funk. Ahogy a lelkész, úgy a gyülekezet többsége is német volt, azonban már közvetlenül a háború után magyar munkatársak is csatlakoztak és megkezdődött a budapesti magyar gyülekezet szervezése. Ekkor nyerte el Budapest azt a kettős feladatot az egyházban, amivel ma is rendelkezik: legnagyobb gyülekezetünk, mind létszámában, mind anyagi erejében, egyúttal az egyház adminisztratív, szervezeti központja is egyben. Az 1930-as évekre a vidéki gyülekezetek utolérték létszámban a budapestit, a nyíregyházi pedig jócskán túl is nőtte azt.

 

A második világháború nem kisebb csapást mért az egyházra, mint az első. A lelkészeink a frontra mentek, több épületünk megsérült vagy meg is semmisült, mint az Országbíró utcai angyalföldi épület. Megrendítően írt Budapest ostromáról Szécsey János, aki egyedül látta el a szolgálatokat a fővárosban. Az egyház központi épületét bombatalálat érte, gyerekek haltak meg az utcai lövöldözések alatt, több zsidó családot elhurcoltak, nagy részük nem is tért haza. Testileg-lelkileg megtörve várta a kollégái hazatértét.

 

A háborút követő években, a kommunista hatalomátvétel eredményeként az egyház mozgástere beszűkült, sokféle szolgálatáról le kellett mondania. A bezárkózás éveiben Budapest nem tudta igazán betölteni azt a központi szerepet, amelyet a vidéki gyülekezetek vártak. A külső kapcsolatok megszűnése, a belső feszültségek növekedése azután egy csoport kiszakadásához, így a budapesti gyülekezet kettészakadásához is vezetett. 1974-ben. A Kádári konszolidáció éveiben továbbra is szűk mozgástérben igyekezett talpra állni az egyház.

 

Gyülekezeti élet Budapesten

 

Budapesten szinte az első évektől kezdve több igehirdetői állomás is működött, ezek közül némelyik önálló gyülekezetté fejlődött. A német gyülekezet többszöri költözés után találta meg végleges otthonát a Felsőerdősor utcában, ahol egy amerikai adománynak köszönhetően 1916-ban egy egész bérházat megvásárolt az egyház. Itt már kényelmesen elfért az imaterem, a lelkészlakás, a Keresztyén Könyvesház és sok más egyéb feladatot kiszolgáló helyiség.

 

A gyülekezet missziós kisugárzását jelzi, hogy Kispesten, Angyalföldön is alakultak közösségek. Házi csoportot tartottak Pestszentlőrincen, Pesterzsébeten, Rákosszentmihályon. A háború után csak a kispesti állomáshely maradt meg, ami azután az 1974-es egyházszakadáskor veszett el.

 

A budapesti gyülekezetet minden időben a sokszínűség jellemezte, mind az életkort, mind a nemzetiséget tekintve. Ennek megfelelősen színes egyesületi élet bontakozott ki a fővárosban, német és magyar női órák, ifjúsági csoportok, énekkar működött szinte mindig a száz év során.

 

Szeretetszolgálat a fővárosban

 

A gyülekezet sokrétű szolgálatot végzett abban a társadalomban, amelyben élt, s igyekezett annak bajait orvosolni lehetőségeihez mérten. Igazából már a budapesti gyülekezet megszervezésekor is az a gondolat foglalkoztatta a metodista lelkészeket, hogy itt különösen nagy szükség van Isten igéjére, s hogy azt kézzel foghatóvá tegyék a fővárosban élők számára. Érzékelték ugyanis, hogy a társadalom bajai a fővárosban koncentráltan jelentkeztek.

 

A budapesti gyülekezet szociális munkájának legaktívabb időszaka a két világháború közötti évek esett. Ekkor az egyház szabadon tevékenykedhetett, sőt a kormányzat különösen hálás volt az egyház áldozatkészségéért. A külföldi adományok is akadálytalanul juthattak el az egyházhoz, s az amerikai testvérek nem is fukarkodtak az új közép-európai missziók támogatásával. A legnevezetesebb metodista kezdeményezés az 1920 elején szervezett "Huszár-akció" volt, amikor Huszár Károly miniszterelnök személyesen fogadott egy Amerikából érkezett metodista küldöttséget. Az amerikai püspök, egy gyáros és egy újságíró az elcsatolt területekről érkezett magyar menekültek sorsának enyhítésére hoztak egy nagy összegű adományt, és végig is járták a nyomornegyedeket, meg a Nyugati pályaudvar vagonlakásait. Ez az országos publicitást kapott ügy azután évtizedekre megalapozta a metodisták jó hírnevét.

 

A budapesti gyülekezet tagjai óriási áldozatkészséget s hajlandóságot mutattak a segítésre, s itt elsősorban nem a befolyt adományokra kell gondolnunk, hanem arra a számos ötletes, sok munkát igénylő szolgálatra, amit felvállaltak.

 

Ezek közül máig működő szolgálata Budapestnek, hogy a fővárosba érkező fiataloknak szállást, étkezést, lelki közösséget nyújt. A metodista Otthon 1911-ben létesült. Kezdetben fiatal fiúk, később lányok részére is alakítottak ki szobákat és közös helyiségeket. Az ötlet Johannes Flepstől származott, aki az Otthon vezetője lett, majd a gyülekezet is mögé állt. Bútorral, konyhai eszközökkel, ágyneművel látták el a lakókat. Mivel nemcsak metodisták laktak az egyházépületben, jó hírét sokfelé elvitték. "A keresztyénségnek praktikus felfogása által, mint az a mi otthonunkban történik, otthonmunkánk széles körben vált ismeretessé és sok előítélettől szabadított meg minket." - írta egy helyen az egyház szuperintendense, Martin Funk. Más formában, de az Otthon ma is áll.

 

Úttörő kezdeményezése volt az egyháznak a keresztyén népiroda felállítása is, amelyet megint csak gyülekezeti tagok kezdeményeztek. Az irodában három ügyvéd, egy orvos és a budapesti lelkész nyújtottak ingyenesen jogi, orvosi segítséget. Eltűnt katonákat, gyerekeket, szülőket kereső családtagoknak segítettek, kilakoltatás ellen kerestek védelmet, válóperekben segédkeztek, vagy éppen házasságon kívül született gyerekek ügyét rendezték. Hasonló intézmények szép számmal alakultak azokban az években, de a metodista iroda volt az egyetlen, amely felekezetre, pártállásra való tekintet nélkül fogadott bárkit. Ennek köszönhetően a polgármesteri hivatallal is jó kapcsolatba került az egyház.

 

Az 1920-as évek nagy vállalkozása volt még az alkoholmentes étterem működtetése. Az alkoholizmus elleni küzdelem a metodista mozgalom célkitűzései között kezdettől szerepelt. A Dob utcai étterem a magyarországi Kék Kereszt mozgalom központjává is vált. A vállalkozást a nagy gazdasági világválság söpörte el.

 

A budapesti gyülekezet történetében a jó és a rossz idők, a gyarapodás és a megtorpanás évei, a társadalomban végzett aktív szolgálat és a befelé fordulás, bezárkózás időszakai egymást váltották. Azonban a nagy tragédiák, mélypontok után is volt mindig elegendő hit, erő a gyülekezetben az újrakezdéshez. A Történelem Urát láthatjuk abban, hogy a gyülekezet ma is áll és végzi szolgálatát.

 

Hosszú keresés, tervezés előzte meg Budapesten egy új egyházközpont építését. Végül Óbudán, a Kiscelli utcában épült fel - akárcsak 1916-ban, amerikai támogatással - egy imaház, amely otthont ad a szuperintendensi irodának, az Otthonnak, a lelkészkönyvtárnak, és nem utolsó sorban egy új gyülekezetnek. Az Évi Konferencia 2004-ben erősítette meg a pesti és óbudai gyülekezet kérését, és szabad utat adott az önálló körzetté váláshoz. Így a metodizmus százéves évfordulóját immár két gyülekezet köszöntheti Budapesten.

 

 

 

Mellékletek

 

Robert Möller

bécsi prédikátor (1895-1901) 1897-ben Pozsonyban elsőként tesz kísérletet a metodista misszió megindítására Magyarországon. A sikertelen próbálkozás után, meghívás útján, Möller 1898 januárjában Budapesten, novemberben pedig a Bácskában szolgál. Utóbbi helyen, 1900 májusában veszi fel a Püspöki Metodista Egyház első magyarországi próbatagjait.

 

Otto Melle

a magyarországi metodizmus történetének egyik legkiemelkedőbb alakja. 1900-1905 között a Bácskában, 1905-1911 között Budapesten szolgál lelkész-ként. 1911-től 1920-ig az Osztrák-Magyar Missziói Konferencia vezetője, szuperintendensi székhelye Bécs. Az újvidéki és a budapesti gyülekezetek megalapításán kívül, az ő nevéhez köthetjük az egyház első rendszeres kiadványának, a Békeharangnak a meg-indítását is 1910-ben.

 

Martin Funk

1908-1911 között Szenttamáson, 1911-1920 között Budapesten szolgál lelkészként. 1920 és 1931 között szuperintendens. Az első világháborút követően az egyház Martin Funk irányítása alatt jut ki első nagy válságából. Az 1920-as évek az újjászületés és a megszilárdulás éveit jelentik: az egyedül maradt budapesti közösség mellett rövid időn belül számos gyülekezet alakul, illetve csatlakozik a Püspöki Metodista Egyházhoz.

 

Felsőerdősor utca 5.

A ház megvásárlásában döntő szerepet játszott Otto Melle 1913-as útja az Amerikai Egyesült Államokban. Csaknem féléves útja során Melle ezrek előtt beszélt a magyar munkáról, s többek között megismerkedett a Der Christliche Apologete című metodista lap szerkesztőjével, Albert Nasttel is. Nastnek köszönhető, hogy testvére, Fanny Nast Gamble halála előtt 50 ezer dollárt utalt át a metodista missziós hatóságoknak egy megfelelő budapesti ingatlan beszerzésének céljából.

 

Jakob János

a magyarországi metodizmus történetének első teológusa (1904-1907), majd lelkésze Budapesten (1907-1910), illetve a Bácskában (1911-1920). 1931-ben Jugoszláviából visszatér Magyarországra, hogy 1948-ig szuperintendens-ként vezesse a magyarországi egyház munkáját. Az egyház 1947-ben Jakob János vezetése alatt kapja meg az állami elismerést, Methodista Egyház néven.

 

Hecker Ádám

1933-1957 között lelkészként, 1957-1974 között szuperintendensként szolgál az egyházban. Hecker Ádám a pártállami rendszer feszült légkörében vállalja fel az egyház vezetésének nehéz feladatát. E rendkívül megterhelt helyzetről beszél az a tény, hogy 1957 előtt egy lelkész, és egy szuperintendens is elhagyja az országot, s emigrációban folytatja életét. Az itt maradottak 1974-ben "kettészakadnak". Az államhoz való viszony eltérő felfogása mentén kibontakozó egyházszakadások, illetve konfliktusok a hazai egyháztörténetnek jellegzetes tendenciái.

 

Budapest története számokban

 

1857. Pest-Budán látogatást tesz Matthew Simpson metodista püspök.

 

1898. Robert Möller bécsi metodista lelkész meghívásra a fővárosban evangélizál.

 

1905. Otto Melle megalapítja a budapesti missziót.

 

1906. Otto Melle felveszi a főváros első próbatagjait.

 

1910. Budapesten megalapításra kerül a Békeharang.

 

1911. Megszervezik a Fiatal Férfiak Otthonát, a következő évben pedig a Népirodát.

 

1914. Igehirdetői állomásként felvételre kerül Budakeszi.

 

1916. Megvételre kerül a Felsőerdősori épület.

 

1920. Budapest marad az országban az egyetlen gyülekezet.

 

1921. Alkoholmentes éttermet és kávézót nyit az egyház a fővárosban.

 

1930. Tábitha diakonissza otthon indul a Felsőerdősorban.

 

1943. Az első püspök nélküli Évi Konferencia a fővárosban.

 

1944. Bombatalálatot kap a Felsőerdősori épület.

 

1949. A háború utáni első Évi Konferencia.

 

1952. A Felsőerdősor utcai épület 86,8%-át államosítják.

 

1999. Elkészül az óbudai Egyházközpont.

 

2004. Megalakul az óbudai és a pesti körzet.

 

A szuperintendensek kronológiája

 

Kerületi előljárók:

 

Carl Schell (1898 - 1901)

Wilhelm Michael Schütz (1901 - 1907)

Otto Melle (1907 - 1911)

 

Szuperintendensek:

 

Otto Melle  (1911 - 1920)

 Martin Funk (1920 - 1931)

Jakob János (1931 - 1948)

Szécsey János (1948 - 1957)

Hecker Ádám (1957 - 1974)

Hecker Frigyes (1974 - 1996)

Csernák István (1996 -)

 

A gyülekezet lelkészeinek kronológiája

 

1905 - 1911 Otto Melle

1907 - 1911 Jakob János

1911 - 1931 Martin Funk

1921 - 1923 Eduard Marquard

1921 - 1927 Szalós Artúr

1922 - 1928 Löbel János

1923 - 1925 Werner Hafner

1925 - 1927 Karl Kreutzer

1927 - 1929 F. W. Mayer

1927 - 1929 Hecker Henrik

1928 - 1936 Liebstökl Jenő

1929 - 1947 Jakob János

1929 - 1932 Wallrabenstein Jakab

1931 - 1932 Karl Dahn

1932 - 1933 Szécsey János

1932 - 1933 Dékány Elemér

1933 - 1974 Hecker Ádám

1936 - 1937 Zimre Gyula

1936 - 1938 Löbel János

1940 - Tessényi Zoltán

1941 - 1956 Szécsey János

1974 - 2004 Hecker Frigyes

1997 - 2004 Csernák István

1999 - 2004 David Grreenawalt

 

Pest Körzet

2004 - 2005 Hecker Frigyes

2005 - Hajduné Csernák Erzsébet

 

Óbuda Körzet

2004 - Csernák István

2004- David Greenawalt